Szíttál–e néha halkan terjedő tömjént,
mely dómokon remegve száll át,
vagy régi zacskó ó levenduláját
szimattól ínyenc élvre gerjedő?
Baudelaire: Un Fantôme
1
Maupassant egyszer tetten éri a fajidegenkedést. La Main gauche című kötetében van egy novella – Boitelle –, melyben a parasztszülők visszautasítják fiuk néger választottját, mert nagyon fekete. Elle est trop noire! Non, vrai, c'est trop. Ha csak egy kicsit világosabb volna...
Egyik modern írónk egy tárcája néger legényről s fehér leányról ír, szerelmesekről, akik egyszerre kiábrándulnak: a fekete, mert a fehér test szagtalan; a leány pedig... éppen az ellenkező okból.
Az érzethangulat faji különbsége kétségtelenül a szokásból ered. Az európai átlagember így mindig is idegenkedést mutatott az emberi test természetes illatától: mert az e fajnál minimális. Már Nagy Sándorról mint rendellenes kellemetlenséget jegyezte fel Plutarkhosz, hogy izzadságának illata volt; és nem mondatja–e Plautus, az átlagemberek e kiváló rajzolója: Mulier tum bene olet, ubi nihil olet. Maga Montaigne is – nagy elődöm a szagokról való értekezésben – azt írja: la meilleure condition qu'ils ayent (les corps) c'est d'estre exempts de senteur.
Non bene semper olet, qui redolere solet.
Ez idegenkedés egy fő oka kétségkívül az emberi szagokhoz társult kellemetlen asszociációk (betegségekről stb.); mindjárt szólni fogunk a szagok asszociatív erejéről. Az átlagembernél azonban nem kevésbé fontos ok e szagok szokatlansága: sérti az átlagorrot.
2
De művészérzéknek, mely mindent, ami felesleges és szokatlan, élvezni tud, az ép és fiatal test természetes illata is kedves. Nemcsak elfinomodott, modern poéták énekelnek erről, hanem olyan egészséges, parlagi mesélők is, mint a mi Mikszáthunk, aki Beszterce ostromában gyönyörködve írta: A meztelen ifjú női test illata betölté a szobát... S erről dalol az olasz költő is:
Quei profumi di carne e di salute,
Che vanno al cor per vie non conosciute.
Az illat igazi költője azonban mégis az a francia dekadens, akinek egy szép költeményét itt hevenyészve lefordítom, hogy későbbi reflexióim közül egyet–mást rávonatkoztathassak:
PARFUM EXOTIQUE
Írta: Charles Baudelaire
Hő kebled illatát – langy alkonyán az ősznek –
ha szívom és szemem húnyom mindeggyiket:
előttem megjelen sok boldog partliget,
egyhangú nap tüze mélán vakítja őket;
Izes gyümölcsöket, titkon édeskedőket
csodás fákon kinál a lomha, bús sziget;
s látok finom s erős, épizmu férfiket
és érthetetlenül őszinte szemű nőket.
Bübájos ég alá követve illatod
dús öblöt látok én, vitorlát, árbocot,
mely még a hab közül kikelve szinte fáradt,
mig az illat, mely a zöld átánokból árad,
s dagasztva orrlyukam az enyhe légbe gyűl
s a matrózok dala lelkemben elvegyül.
3
Ne higgyük, hogy e különös illatok művészi megérzetése a szerelmi érzékenység műve: modern novellánk hősének sem volt erre elég a szerelem. A legtisztábban esztétikai illatélvezésnek ezer példáját találjuk a sötét Jeanne Duval költőjénél, akinek számára vannak illatok, amelyeknek minden anyag lyukacsos; azt hinné az ember, hogy áthatnak az üvegen. En maint endroit, cette préoccupation de l'arôme reparaît – írja róla Théophile Gautier is – entourant d'un nuage subtil les êtres et les choses. A pézsma, a tömjén, az ámbra, ó szekrényekben feledt illatzacskók különös zamata eksztázisba ejti, mint kedves állatát a macskafű szaga.
Egyáltalában a szagok iránti érzékenység és a szellemi kiválóság, úgy látszik, egyenes arányban van. A görögök regéiben az istenek közellétét illatukról lehetett megismerni. Gondoljunk a Dante illatozó angyalára is. (Purg. XXIV. 145–150.) Míg a közönséges ember az orrát úgyszólván csak elővigyázati eszközül használja (gázömlések ellen) – mint az iskolakönyvek teleológiája tanítja –, s körülbelül mindig csak oly – utilitáris – magatartást mutat a szagok iránt, mint a Teniers képén – az öt érzék – az ételt szagoló hölgy, akinek arcán e vulgárutilitarizmus, az esztétikai képességek egyenes ellentéte éles kifejezésre jut, addig a szellemileg előkelőbbeknek nemcsak szemük, hanem orruk is művészi – érzékenyebb és objektív, vagy ahogy Schopenhauer mondaná: az akarattól független. Innen van, hogy a nagy szellemeket szinte kísértik, gyötrik az illatok, de nagyobb élvezeteket is nyújtanak nekik, mint más halandónak – ha talán nem is ébredtek ennek annyira öntudatára, és nem is fejezték úgy ki, mint Baudelaire. Már a latin költő írta:
Sagacius unus odoror,
quam canis acer –
S Montaigne mondja: Quelque odeur que ce soit, c'est merveille combien elle s'attache à moy et combien j'ay la peau propre à s'enbruver. De nem a bőr az oka, sem a nagy bajusz, melyet szintén felhoz, hogy az illatok a lelkére hatnak: car j'ay souvent aperçu qu'elles me changent et agissent en mes esprits selon qu'elles sont... J'aime bien fort à estre entretenu de bonnes senteurs... Ces belles villes, Venise, et Paris, alterent la faveur que je leur porte, par l'aigre senteur. Tudjuk, hogy Goethe és Arany is rendkívül érzékenyek voltak a szagok iránt; az utóbbi gyakran fejfájást kapott tőlük. Kazinczy nagy érzékenységét ez irányban mutatja a Pályám emlékezete egy helye (II. könyv I. 16.). Schillert esztétikai tevékenységre hangolta egy oly illat, mely az átlagembernek ellenszenves, mert érdekeivel nem egyezik. S a nagy francia regényírók: Zola (La Faute de l'abbé Mouret, Le Ventre de Paris) és Daudet (Numa Roumestan) nem kisebb érzékenységet mutatnak a szagok iránt, mint az a költő, aki így dalolt kedveséhez: Je croyais respirer le parfum de ton sang, vagy az (Montesquiou gróf), aki egész verseskönyvet írt a virágillatokról a Flaubert Salammbô–jából vett címmel: Le Chef des Odeurs suaves; vagy Maeterlinck, aki az illatszergyártásról értekezve szintén nagy élvező és disztinktív képességet mutat az illatok iránt.
Számos illatot – a nedves föld illatát, a dús haj illatát – igazán csak a művészemberek fedezték fel, és érzik s élvezik. A művészi benyomásokra fogékonyabb Kelet fogékonyabb az illatokhoz is. A klasszikus ókor civilizációjához (e kiváltképpen esztétikus civilizációhoz oly mértékben hozzátartoztak az illatok, amint azt mi nem is képzelhetjük. Megbecsülték, kívánták az illatokat. A szíriai király legfejedelmibb pazarlásul illatban fürösztött valakit, s mulatott, hogy a közfürdő közönsége odatódul, s iparkodik cseppeket elragadni a drága szerből: mintha pénzt osztana. Az Evangéliumban a szeretet legnagyobb jele az asszonyé, aki Krisztus fejére önti illatos üvegének minden tartalmát. Az Egyház a tömjént esztétikai áhítat felkeltésére alkalmazza. A költők az illatokat mint esztétikai hangulatelemet vegyítik leírásaikba. Miért szoktuk az imát illathoz hasonlítani? Miért énekli meg Hugo Viktor (Prière pour tous VII.) az imát mint a legszebb illatot s az illatokat mint az ima képét? Arany a friss szénaszagot „mezők üde lelkének” nevezi.
Ha valaki ez „alsóbb érzés” prózaiságát, vagyis hogy megint Schopenhauer nyelvén beszéljek (aki különben szintén lenézi a szaglóérzéket): az akarattal való összefüggését veti fel: ami miatt például az íz nem esztétikai érzet, és a szakácsművészet sohasem lehet művészet: gondoljon arra, hogy a zene nem kevésbé összefügghet az akarattal – például a Tristan vagy Salome zenéje –, s viszont az orr nyálkahártyájának szaglósejtjei a legspirituálisabb gyönyört képesek nyújtani nekünk, nous réjouir, éveiller et purifier le sens, pour nous rendre plus propres à la contemplation, amire minden vallás kezdettől alkalmazta is – s néha tán minden érzék közül a legkevésbé tetszenek érzékieknek. Igen, a szag egészben véve sokkal szellemibb, mint akár a szobrászat, akár az építészet anyaga, akár a lármás zene.
Diese Nase – mondja Nietzsche – von der noch kein Philosoph mit Verehrung und Dankbarkeit gesprochen hat, ist sogar einstweilen das delikateste Instrument, das uns zu Gebote steht: es vermag noch Minimaldifferenzen der Bewegung zu konstatieren, die selbst das Spektroskop nicht konstatiert.
4
Honnan a szagoknak e feltűnő hatása művészi érzékű emberekre, honnan az illatérzetek szellemisége és mély hangulata? Hogy gyakorolhatnak ez összefüggéstelen, aránylag gyenge és kevéssé figyelemvonó érzetek oly lebilincselő, majdnem bűbájos hatást?
Ha az imént teljében idézett Baudelaire–vershez fordulunk felvilágosításért: a vers lélektani tanulmányára van szükségünk, amely csak életrajzi adatok segélyével lehetséges. Nos: Baudelaire serdülőkorában utat tett Ceylonba, Mauritiusba, tropikus földekre: s ez út benyomásai mindörökre ragyogó betűkkel vésődtek emlékébe. Ez emlékeknek számos méla verset köszönünk. Az illat, Jeanne Duval illata, jobban, mint bármi más, ez egész vakító képzetsort vonja a költőlélek dús színpadának lámpái elé: hisz maga a mulatt parisienne neki: Mère des souvenirs, Hüterin des Schatzes – mint egy német író mondja róla.
Mért jobban, mint bármi más? Régi tapasztalat és közismert tény, hogy a szagoknak rendkívüli asszociatív erejük van. Egy drága testen így a szerető emléknek gyűjti ritka bokrétáját. „Egy doboz szaga emlékünkbe idéz egy kertet, amelyet gyermekkorunkban láttunk.” Ilyesmit mindenki önmagán figyelhet. A költők tele vannak az illatok csodás emlékeztető erejével; ez már közhely is. Rousseau a szaglást ily értelemben nevezi a képzelet érzékének. Ez asszociatív hatás tényét Pilo Mario az esztétikában is értékesíti.
De a szagok esztétikai hatásának van egy másik tényezője, tán sokkal fontosabb is; sőt újabban Heywood Alice és Vortriede Helén emezt is arra vezetik vissza.
5
A szagok nagy asszociatív hatását azelőtt affektív erejüknek tudták be. Az én két újvilági misszem kísérleteinél, melyeknek eredményét az American Journal of Psychology tette közzé, elkülönítette azon eseteket, melyeknél az affektív kapcsolat lehetőnek látszott. Teljesen kizárta az ideációs asszociációk lehetőségét. S mi volt az eredmény? A szagok nem mutattak nagyobb asszociatív erőt, mint akár az értelmetlen szótagok! Tán esetleges hangulatuknak – affektivitásuknak – kell betudni egész asszociatív szerepüket? De az ez irányban végzett kísérletek sem adtak jobb eredményt, ami csak megerősíti a következtetést azon régi tapasztalatból, hogy teljesen közömbös szagokhoz is gyakran erősen társulnak nagy affektivitású képzetek. „Egy doboz szaga emlékünkbe idéz egy kertet, amelyet gyermekkorunkban láttunk.”
Hisz annyira nem az affektív erő hatása az asszociatív, hogy gyakran a dolog megfordítva áll. A sós–paprikás kenyér szagát ki mondaná édesnek? Mégis ez a szag (igen sokak megfigyelése s az enyém szerint is) tökéletesen azonos a rezeda illatával. (Ezt vegyileg is magyarázni kéne.) A rezedaillatot pedig ki ne mondaná édesnek? Mi okozza az affektív hatást? Pusztán az ideaasszociáció. Másként a megcsalt szerető orrába
Warum steigt denn aus dem Balsamkraut
hervor ein Leichenduft?
Tévesnek tartsuk tehát a természetes indukciót, mely a szagoknak oly nagy asszociatív erőt tulajdonít? Ne; hanem titkát a kísérlet által nem reprodukált bonyolultabb feltételek között keressük – mondják okos misszeim.
A szagok sokkal ritkábbak tudatunkban, mint bármely egyéb érzeteink. Ami ritka: becses; s ez a valódi műbecs. A művészet a világ másolata s több: a természet folytatása, továbbépítése; új variációk létrehozása a meglevőkből és azokon felül. Aki a világot másolja, sőt továbbépíti: az a világot akarja, sőt meg sem elégszik vele; felfogásom itt egyenesen ellentéte a Schopenhauerének. A világ pedig nem holmi Ding an sich, hanem, közvetlen, érzeteink. Aki a világot (vagyis minden érzetet, még a fájdalmasat is, fáradatlanul) szereti és akarja, és élvezni tudja (a művészi fogékonyságú ember), annak a változást kell szeretnie: a világ maga, maga az érzet nem egyéb, mint változás. Aki a változást és az érzeteket szereti, annak kivált szívesen kell látnia a ritka érzeteket és minden ritkát. Íme, egy új ösvény. A szagok ritkasága mindenesetre egyik fő tényezője esztétikai hatásuknak. A művész, akinek az említettekhez képest fő jellemvonása a kívánság és kíváncsiság, kétségtelenül örömmel fogja fogadni a dolgoknak egy egész új oldalú nyilatkozását (hogy már a közrealizmus nyelvén beszéljek; habár én a dolgokkal nem törődöm, csak a nyilatkozásukkal). S mért ne adhatnának a szagok a platóni eszméről csak olyan intuíciót, mint akár a színek? A szagok Locke szerint a testek szekundér sajátságai; vagyis Spencer elemzését követve, dinamikai téráthaladó tevékenységek, az alany, tárgy és környezet háromrétűen bonyolódott termékei. De a színek is azok!
Nos már, hogy visszatérjek misszeimhez, ők a szagok asszociatív erejét is a második tényezőből, ritkaságukból származtatják le. S ez az egymagában is kielégítő magyarázat igazán Kolumbusz–tojásszerű. A ritkaság egyenes arányban áll a figyelemgerjesztő erővel, ez az asszociatívval. De ez pedig az esztétikai hatással áll egyenes arányban, miből következik, hogy a ritkaság nemcsak közvetve az asszociáció révén, hanem közvetlenül is, s tán egyik legfontosabb tényezője a szagok esztétikai hatásának. De természetesen csak azoknál, akik az életet nem restek, és nem gyengék teljesen akarni, legfeleslegesebb momentumaiban is (mert vagy minden felesleges, vagy minden öncél), vagyis művészi érzékűeknél; közönséges emberekre a szagoknak (tum bene, ubi nihil) éppúgy nincs esztétikai hatásuk, mint voltaképp semminek.
Vagy minden felesleges, vagy minden öncél; a szagoknak mégis, mint mindennek, csinos teológiájuk van, amelyet a darwinizmus kifejtett; a növényi szagok eredete olvasható Spencer Biológiá–jának 275. §–ában. A szagoknak ezen, a kiválasztási elmélet által magyarázott eredete és például az a sajátságuk, hogy táplálékok felé (Spencer: Psych. 140.) vagy a veszedelemtől elfordítják a figyelmet, valamint szerepük a nemi kiválasztásban (ami mind együtt a szagok affektív erejének egyik forrása) csak a dolgoknak szerfelett mesterséges bonyolultságát bizonyítják. Vagyis inkább természetes bonyolultságát, mert a természet mindig mesterkélt, azaz a lehető legnagyobb variációra törekvő. A dolgok, amellett hogy öncélok, egymásnak is céljai, mind mindannyinak, ami csak kiegészíti azt a tényt, hogy minden dolog minden mással oksági viszonyban is áll, s ami a világ egyedül lehetséges mozgását és sokat félreértett egységét jelenti. S e mozgás, e kapocs, e különség az egyetlen, amit a világból tudunk, maga a világ.
Ha már most az így (érzetekből) megkonstruált világhoz mint új kombinációelemet vesszük a kísérő affektusokat: azokat következésképp szintén akarásra méltóknak és előidézésüket és új kombinálásukat méltó művészi feladatnak kell tartanunk, bár ellentétben az érdektelen tetszés esztétikájával s annak legőszintébb kifejtőjével, Schopenhauerrel, de megegyezésben az örök–egyforma művészi gyakorlattal. Ez a művészet dionüszoszi eleme, ellentétben az apollóival, és tipikus megjelenése a zene. S most már felléptethetjük a szagok affektív erejét is (mely ritkaságuknak, teleologikus szerepüknek, asszociatív erejüknek és C–nek rezultánsa) mint harmadik tényezőjét esztétikai hatásuknak (s nemcsak közvetve az asszociatív erő révén, melyet szintén emel, mint ahogy viszont az is emeli őt – újabb bizonyságául a természet sokszoros bonyolódottságának). Minden affektus esztétikai hatása azonban sajátosan függ kvalitásuktól s e ponton még igen sok a felderítetlen.
A zseni fő sajátsága az érzékenység és új érzések akarása lévén, a finom gourmand–ság (ínyencség) nemhogy ellenkeznék a zsenivel, nagyon gyakran társul vele. Csak Schopenhauert és báró Kemény Zsigmondot említjük, nem szólva Brillat–Savarinről, akinek Physiologie du goût–ja, az ízek iránti bámulatos érzékenységet és disztinktív képességet mutatja, és Raibertiről, akit Pilo Mario az ízek Arisztotelészének nevez. Lehet tehát ízzseni. Hogy a szakácsművészetet mégis csak bizonyos komikus mellékértelemmel mondjuk művészetnek, oka, mint minden komikumnak, egy ellentét. Művészetnek szorosabban csak új, magasabb és feleslegesebb kombinációkat szoktunk nevezni; az ízérzékkel kapcsolt táplálkozás pedig épp a legprimitívebb, legkevésbé felesleges életműködés. Bár cél is, sokkal inkább eszköz is, hogysem művészet lehetne (= önfenntartás). Mindazonáltal not in kind, csak in degree alacsonyabb, s ugyanazon okból, mint az iparművészet. Épp azért az ízek mesterséges kombinálásának éppúgy megvan a morális joga, mint minden mesterséges kombinálódásnak, azaz művészetnek: hisz maga a természet ilyen. Lehet tehát un melodramma gastronomico, hogy Pilo Mario szavaival éljek (de ezt nem nevezzük melodrámának s ennek is megvan az oka). Itt idézem Milton négy sorát:
What choice to choose for delicacy best
what order so contrived, as not to mix
tastes not well joined, inelegant, but bring
taste after taste, upheld with kindliest change?
Itt idézem Symons szavait is Moszkváról szóló esszéjéből: Colour must decorate colour in one unending series, as sauce sharpens sauce in Russian cookery.
Analóg okokból nem nevezzük művészetnek, vagy csak tréfából, a nemi vágyak mesterséges felkeltését: pornográfiát, orfeumszínpadot. A fajfenntartás ugyan már magasabb rendű, de még mindig nem elég magas, nem elég öncél, nem elég felesleges. Azonban erre is áll a not in kind: itt megint ellentmondok Schopenhauernek s a régi esztétikának.
Kitérés: Funkció mindig szorosan összefüggvén a szervvel, az orr jellegéből a szaglóérzékenység s így a művészi érzékenység minőségére is lehetne következtetést vonnunk, ha le tudnók számítani mind az ezer melléktényezőt. Naivok (= kevésbé művészi = kevésbé komplikált érzékenységűek) jellemző orra fitos. Nagy embereké ellenben gyakran nagy és feltűnő alakú. Egész népeket (zsidó, római) is jellemez az orr e legfontosabb sajátságukban. De a „görög orr” nem adat, hanem ideál, s különben inkább a homlokot jellemzi. Voltaképpi orruk (nem = csőr) csak felsőbbrendű állatoknak van. Az emberéhez leghasonlóbb, de lényeges különbséggel a kahan nevű majomé (Semnopithecus nasicus). A tapír és elefánt orra, e természeti specialitás, nemcsak szagló–, hanem fogóeszköz is. A művészi érzékiség adja meg az előkelőséget; innen a név: előkelő orr. Lavater szerint az orr honestamentum faciei. Paul Carus, a jeles amerikai pszichológus szerint az adja meg leginkább az arc jellegét. Desor (Essai sur le nez) szerint az orr fejlődésére a kultúra befolyással van, és az először rendszerint az uralkodócsaládoknál jelentkezik. Az orr fiziognómiai fontosságát felismerték még Lessing, Schopenhauer, a művészek közül először az etruszk szobrászok és az őket követő rómaiak.
6
A szagok asszociatív erejével összefügg, de azzal össze nem téveszthető esztétikai hatásuknak egy másik s nem kis jelentőségű forrása: az, amit a dekadens költők correspondance–nak neveznek. A szót legjobban megmagyarázom, ha A. Rimbaud híres versére emlékeztetek: A noir, E blanc, I rouge, U vert, O bleu, voyelles. E misztikus megfelelése látszólag oly távoli érzeteknek és képzeteknek azonban csak finomult érzékenységek számára létezik. Minthogy ma divat a természetet lehető legszegényebbnek és fukarabbnak képzelni, magyarázásában nem akarok túlmenni az asszociációkból való magyarázaton; amikor a correspondance olyan asszociációt jelentene, hol a kapcsolat eredete és milyensége teljesen eltűnt az emlékezetből; a kapcsolat azonban mégis felbonthatatlanul erős; ami mindenesetre elég felötlő jelenség. Véleményem szerint azonban lehet a correspondance valami a színes látással rokon tünemény és a természet egy új kombinációja.
Akármint legyen is, a szagok megfelelése erős, bonyolult és gyakori, szinte mindenkitől ismert, ami – e téren – sokat mond. (Az asszociációs teória mondhatja, hogy azért, mert a szagok kapcsolatmódja minden kapcsolateredetek között a leggyengébb: csak „koincidencia”. Sok esetben valószínűleg igazat mond.) E correspondance kétségtelenül erős forrása az esztétikai hatásnak. Közvetlenebb a szimbólum hatásánál, mert magán az érzeten alapul. – Baudelaire külön versben dalolta meg:
Il est des parfums frais comme des chairs d'enfants,
Doux comme les hautbois, verts comme les prairies,
– Et d'autres corrompus, riches et triomphants...
Valóban vannak zöld szagok, vörös szagok, fehérek... mint ahogy vannak vörös, fehér hangok. Ismerek aranysárga szagot is. S a dolog még rejtelmesebb lesz, ha arra gondolunk, hogy például a virágok színe és illata közt csakugyan ex natura is van valami összefüggés, amiről, aki bővebbet akar olvasni, nézzen utána a természettudósok könyveiben s szakfolyóiratok hasábjain.
Aztán: vannak piano szagok. Vannak forte szagok is. Harmonikus és diszharmonikus szagok; ordítók, mint rikítók. Így hasonlít hangot szaghoz Milton a Comus–ban:
At last a soft and solemn breathing sound
rose like a stream of rich distilled perfumes
and stole upon the air.
Que sons et que parfums se taisent! – mondja Gustave Kahn, a francia költő.
S a tapintás érzékével is levelez a szaglás. Selymes, bársonyos szagokat ki nem érzett? Cirógató, karcoló szagokat? Hideg vagy égető illatokat, csiklandó szagokat? Táncoló sajtszagokat? (Zola, Daudet.) Selymes megint, s bársonyos szagokat? Heliotropokat, d'une haleine de vanille si douce, qu'elle donnait une caresse de velours. Ez Zola mondata:
– C'est ici qu'il doit être bon de s'asseoir – így szól Serge Albine–hoz – dans l'odeur qui monte.
Elem a szag, mint a levegő; mint a víz; csakhogy finomabb. Finomabb a levegőnél: még a hangnál is finomabb. A hang jön, mint egy folyó, arcul csap sokszor, erőlködnöd kell, hogy meg tudj állni benne. A szag ingerel, csiklandoz, de meg nem üt soha.
Pedig a szag materiális és mégis szellemibb a hangnál. A mozgásmennyisége kisebb.
S a szagok megfelelése legfeltűnőbb a hangokkal, kivált a zenehangokkal. Vagy csak azokkal vesszük legjobban észre – éppen mi? Vajon a színek harmóniáját nem zenével szoktuk–e hasonlítani? (Vö. az összhang szót.) Nem először zenével hasonlítunk, harmonikusnak mondunk–e mindent, ami esztétikai benyomást kelt bennünk? Mint a kisgyerek, aki kutyának mond minden állatot, mert csak a kutya nevét tudja. Ezer állat lehet, de még csak ennek az egynek a nevét tudja.
Egy régi papírszeleten a következő feljegyzésemet találom: „Mért ne lehetne tapintászene? Mért ne lehetne készíteni az aeolhárfáéhoz hasonló lemezeket, melyeknek végigtapintása az érzékeny tapintóérzékre (például a Keller Helén bajtársainak tapintólelkére) éppoly kellemes és elragadó legyen, amilyen a zenedarab az érzékeny fülnek?”
Nos – és miért ne lehetne – illatzene? Zene – az érzékeny orrnak?
Egy fővárosi színházunk – egy operett előadásánál –, mikor a színpad egzotikus szigetet ábrázolt, egzotikus illattal árasztá el a nézőteret. A dolog kétségtelenül esztétikai hatást keltett. De csak azt adta meg, amit Beöthy Zsolt esztétikai alapnak nevez, s ami alighanem tisztán: megfelelő háttérasszociáció.
Hogy önállóan – s közvetlenül mint érzés – esztétikai hatás keletkezzék: ahhoz vagy sokféleség (színesség) vagy mozgás szükséges. Egy változatlan érzés fel is költheti–e azt, ami maga nem egyéb, hanem a kombinációk érzése? Parfümmuzsika csak izoláltan vagy kombináltan szukcesszív illatok előre megállapított változtatásával lehetséges. A rögtöni szagmentesítésre már tétettek kísérletek: az illatizolálásra az első lépés. Mihelyt önkényesen kombinált illatokat tetszés szerinti időre előállítani sikerül: készek az illatzene feltételei.
S lehet, hogy a jövő században okosabbak lesznek az emberek, lesznek olyan okosak, mint a görögök voltak, s ilyeneken törik a fejüket, nem pedig gépeken. Nem a gép teszi édessé a munkát, hanem a dal.
Új technika, új elmélet keletkeznék. A szerelmes illatszonettel lepné meg imádottját. Kedvesebb lenne, mint a puszta szóvers.
S lennének műfajai az illatoknak: az egyszerű, családias, régies illatok műfaja, minő a rozmarin és levendula; külön műfaj az ánizs alapmotívummal s a régi vagy népiesebb parfümök műfaja: a pacsuliária; külön műfaja a buja s egzotikus illatoknak: illatidill és illatóda. Lenne, az illatban is, programzene: az asszociációk felhasználásával; lenne l'odeur pour l'odeur zene.
Mikor szívunk már cigaretta helyett – illatkölteményeket?
Mikor fognak a szomszéd szobából, az ajtó résein által, beáradni édesen az illatklavier akkordjai; e zongora brutális hangjai, a brutális hangok helyett, melyek, mint Schopenhauer feljajdult, agyig, lélekig hatnak!
Gyermekes ábrándok! – No bizony! Olyan soká voltam okos, csoda, hogy eddig is kitartám. Ide írok egy verset; most két éve született, áprilisban (1903):
IDILL
Százszorszép, erika, orgona, gyöngyvirág
bimbóznak, illatoznak kertünkben gazdagon:
ez ám a tavaszi, verőfényes világ
kettőzik napsugára a szomszéd ablakon.
Azon az ablakon nemcsak a napsugár ég:
egy szép leány szeme süt reggelente ki.
A sok virág közé ezt várom, lesve, már rég
és míg meg nem jelen, csokrot kötök neki.
Százszorszép, erika, orgona, gyöngyvirág,
testvérül bokrétámban hát ölelkezzetek
és zengjetek neki illatszimfóniát!
– Csak volna nefelejts is – refrénül – köztetek!
7
De félre vers és tréfa! A komoly ábrándnak adjuk át magunkat; jer, ringató, komoly fantázia!
Rajzoljunk egy utópiai illatversenytermet, élvezzünk, legalább képzeletben, egy odorikus zeneművet.
Utópia boldog lakói hátradőlnek a nem nagy és tökéletesen elzárt terem kényelmes zsöllyéiben. A külvilág kirekesztve. A lámpák mind kialszanak. Tökéletes sötétség és csend az, amit e legfinomabb műélvezet megkíván.
Halkan, mint távol emlékezet, alig is észrevehetően eleinte, s hogy az agy kérdezi, szag–e vagy hang az igazán, terjed a tiszta légben messze parfüm piano illata. Ibolyaillat érezhetőleg, de színeket és mellékszíneket kap időnként, taktusra, és titkos zamatokat, hogy az orr egyre változást vár. Egyszerre, s azt sem tudni miként, erős heliotrop lehelet tölti el az egész termet, mely aztán érdesebb vaníliába olvad, s idegesen bizsergetve az élvező cimpáit, egyszerre megszakad.
Megszakad, eltűnik, semmi sem marad. Tiszta, friss a levegő megint. Az élvező, akinek idegeit mozgásba hozta ez az előjáték, meglepett várakozással emeli föl fejét. Tiszta, üres a levegő megint. Egyszerre, újra, mint előbb észrevétlen, kél a halk ibolyaszag. De a levegő friss most, még frissebb, és az illat materiálisabb, s különös zamat vegyül bele: a kikelet nedves illata. A nedves föld illata, a sár szaga, valóban; az olvadó hó szaga, friss tavaszi lehelet, mely bársonyosan cirógatja a jelenlevők arcát. Szellő van a teremben bizonnyal, és tágnak érzik a terem, a sötétben, mintha szabadban volna. S az ibolyaillat, szabadon és szemérmetlenül kószál, átleng mindent. És más virágok illata vegyül benne, mindig gazdagabban; először csak tavaszi virágoké: rezeda, orgona, gyöngyvirág. Ismeretlen szagok is; amaz illatozó lepkének szaga s egyszerre tömjénillat. Aztán megint: gyöngyvirág, orgona, rezeda. Hol az egyik, hol a másik érezhető tisztán, és vissza–visszatérnek. Majd fölkel a rózsa buja szaga, s szuverén elönt mindent. A szellő megszűnt, a lég nyomott, a hőmérséklet emelkedik. Ah, a rózsa! A rózsa ezer más illatot költ, költ; s fölrobognak vad keleti illatok, bíborillatok: a buja nárdusz, a holtakat felcsiklandó mirha, a zsíros pézsmaillat, a mézédes jázmin. A mézédes, emlékitta jázmin! Ennyi gazdag illat felhozza, ütemre, mert nem szabad elfelejteni, hogy a szagok váltakozása szoros ütem szerint történik, és vissza–visszatérnek, fölhozza, ütemre, ennyi gazdag illat a leggazdagabbat, az ártatlanság virágának bódító illatát, liliomillatot. Fullasztó, nehéz liliomillatot; amely nem is egyszerre adja át a levegőt másiknak, hanem lassan vegyül bele enyhe tömjénszellő, mintha füstuszályos, könnyű tömjéntartó röpülne át, sötétben, fönn a szoba levegőjén, s szellemkezek csóválnák. A tömjén megmarad, erősödik; de a liliomsúly, alig vesszük észre, eltűnt; és helyette finom cinnamusz ébred most. S újra szökken dús hangversenye az illatoknak: buggyan. Kelnek ismeretlen balzsamok, csodálatos füstölők párája, desztillált illatok, megtörött virágszárak, növénynedvek titkos illata, az aranyámbra. Rejtelmes éjillatok, illatok, melyek a homéroszi aszphodeloszra gondoltatják az embert, idilli illatok, Milton paradicsomába and in all that bowery loneliness beillők. Tágra nyílt orrlyikkal ül az élvező, agyán, lelkén rohan át ez illatkáosz szellemtánca, kábul a feje, értelme megakad. A puha székben, szemlehunyva élvez. És újra ébred, keveredik, eltölt a rózsaillat, s a rózsák hervadnak, és a boldog utópiai érzékeit a virágok kellemes hullaszaga andalítja.
1905/1909
Sziasztok! 40 éves vagyok és PMO függő. Ezenkívül alkohol,cigaretta és sorozatfüggő. De nagyon rosszul hangzik ugye? Gratulálok mindenkinek aki rálépett a leszokás kegyetlen, rögös útjára, és örülök hogy megtaláltam a közösségeteket. Pár napja regisztráltam és már rengeteg bejegyzést elolvastam. Millió gondolatom van amit megosztanék veletek, de azért igyekszem rövidre fogni az első irományom. Ahogy említettem nem csak a PMO-nak de egyéb "szereknek" is így vagy úgy de rabja vagyok. Meg kell mondjam Nektek (mivel folyamatosan törekszem mindnek az elhagyására), hogy a PMO-ról való leszokás a legnehezebbek között van. Persze lehet azért gondolom így, mert erre voltam legjobban rákattanva de ha például masszív alkoholista lennék akkor nyilván egy másik fórumon az alkoholról írnám ugyanezt. Ha találkoznátok velem az utcán, egy fiatalos, sportos, jókedélyű embert látnátok és fogalmatok se lenne micsoda belső vívódások, küzdelmek a szenvedélyek ellen dúlnak a felszín alatt. Tisztességesen járok dolgozni a munkám becsülettel végzem, szerető barátnőm van és egy előző kapcsolatomból született gyönyörű gyermekem, akivel nagyon jó a kapcsolatom. Látjátok milyen megtévesztő lehet a felszín? De ezt nyilván Ti is tudjátok, bizonyára sokan így vagytok. Jelenleg az alkohollal nincs gondom, azt viszonylag könnyen tudom nélkülözni és csak a baráti összejöveteleken iszogatni. A dohányzás kicsit nehezebb téma, mert az a leg-legálisabb drog, így szinte bűntudat nélkül lehet vígaszért fordulni egy szál cigarettához. Szerencsére abból se szívok sokat. Nade hogy a hely szelleméhez visszatérjek, elmondom a PMO-s történetem. Kb úgy kezdődött nálam is mint itt sokaál, talán annyi különbséggel hogy az én gyerekkoromban még nem volt ilyen könnyen elérhető az anyag. Eleinte németből behozott újságok a barátom apjának a garázsában. Nézegettük mert érdekes volt. Később jöttek apám VHS kazettái, ekkoriban 14-15 lehettem. 16-18 évesen már magam vettem az újságokat és jártam a videótékába az újabb anyagokért. Huszonéves koromban lépett be a PC az életembe és onnantól kezdve azon lógtam hosszú éjszakákon keresztül. A betárcsázós modemmel még a képek betöltése is hosszú percekbe telt, így szinte minden nap hajnalig PMO-ztam. Voltak jobb és rosszabb periódusok és akkor még eszembe sem jutott hogy ez árt nekem vagy abba kellene hagyni. Barátnőm vagy szeretőm mindig volt, de eszembe sem jutott hogy abbahagyjam a PMO-t. Ment szépen párhuzamosan minden kapcsolatomban. Olyan is volt nemegyszer egy hosszú és a vége felé unalmas kapcsolatban hogy óvszerrel a cerkán eljátszottam az orgazmust (gyors lehúzás, törlés) hogy miután a barátnőm elaludt mehessek rárántani. Beteg nem? És még ez sem tűnt fel. Többször volt ED-m is, de azt nem tudom 100% ban a PMO ra fogni (de az tuti rásegít) mert szinte az első kapcsolataimtól kezdve elő-elő jön. Inkább megfelelési és teljesítménykényszer. Az utóbbi egy-két évben (amióta a jelenlegi komoly kapcsolatomban vagyok) az MO-t sikerült heti 1-2 alkalomra redukálni, de a P fogyasztás nagyon megemelkedett. Otthon, munkahelyen, bárhol. Nekem a heti 10-11 óra sokszor összejött 2 nap alatt. Ha épp nem volt munka az irodában, rögtön indult a privát böngészés és a nadrágon keresztüli M. Akár órákon keresztül. Otthon, ha a barátnőm elment fürdeni vagy főzni a konyhába azonnal indult a P és közben füleltem nehogy jöjjön és rajtakapjon. Borzasztó! Sokan javasoljátok a sportot. Azt kell hogy mondjam, nekem nem segített soha. Talán ha az edzés alatt hullára gyötröd magad akkor nem lesz már erőd nekiülni PMO-zni de a kattogás ott lesz a fejedben. Egyelőre nem tudom mivel lehetne pótolni a hiányt mert azt a feelinget semmi nem tudja visszaadni. Nem, még a szexuális együttlét sem. Valamennyivel nyugodtabb a napom ha előző este szeretkeztünk a párommal, de a második napon már szinte elviselhetetlenül hiányzik a P és nem a párom testének az érintése. Ma van a 15. napja hogy nem volt semmiféle M viszont 4-5 alkalommal már bizony rákerestem P-re. Összességében nem volt 5 perc sem az egész, de itt azt olvastam, hogy már ezzel nulláztam a napjaimat. Én amúgy már ezt is előrelépésnek látom annak fényében hogy előtte mit műveltem. Ezzel hogy ilyen sokat írtam most szerencsére jó sok időm elment és közben sem volt kattogás. Köszönöm hogy olvastatok és hogy itt lehetek köztetek! Kitartást mindenkinek!